Tízéves forma lehetett a kisfiú. Nagy lendülettel lépett a liftbe. Betúrta magát a bent utazó két ember közé és az ajtó felé fordult.
Két emelettel feljebb szállt ki. Könyökével meglökte a mellette álló nőt, aki morgott valamit, de a fiú rá se hederített, ment a dolgára.
A lift újra nekilendült.
– Ez az! – suttogta a férfi.
– Tessék? – nézett rá a nő. Fiatal volt, fiatalabb, mint a férfi.
– Csak annyit mondtam, hogy „Ez az”.
– És nekem mondta?
– Nem. A kissrácra.
– Aki majdnem fellökött?
– Aha. Iszonyúan jól halad a dolog.
– Mi?
– A nevelés. Észrevette, hogy nem köszönt?
– Nem.
– De jó! Nem is gondoltam volna, hogy ilyen jól haladunk.
A nő válaszolni akart valamit, de aztán inkább az ajtó felé fordult.
– Tudja, ez a terv – szólalt meg a férfi. – Az alap célkitűzés az volt, hogy ne köszönjenek, de ennél sokkal jobban halad a dolog. Még két váltás és kegyetlen bunkók lesznek. Istenem. A professzorom persze azt mondta, hogy ez hülyeség. Azt mondta, hogy ezek túl egyszerűek, a szokások itt keményen tartják magukat. A társadalom rendjét nem lehet csak úgy, hipp-hopp megváltoztatni, és tessék: nem kellett hozzá csak egyetlen váltás és már nem köszönnek. Gyönyörű, nem?
– Ne haragudjon, de miről beszél? – nézett rá a nő.
– A gyerekekről. Tudja, ez lesz a diplomamunkám. Ha sikerül, akkor okleveles intéző leszek.
– Az jó. Remélem, hogy sikerül – mosolyodott el a nő.
– Hát én is. Tudja, nem olyan könnyen kapni Intéző diplomát. Ahhoz tényleg komoly gyakorlati tudás kell. Nem elég bemagolni az anyagot, le kell menni a terepre és élesben kell dolgozni. Kommunikálni kell, információt terjeszteni, bele kell nyúlni folyamatokba, néha meg hagyni kell, hogy minden menjen a maga útján. Nem csoda, hogy tíz éves a suli. És nekem ez az utolsó évem. És ha minden jól megy, de persze csak ha tényleg minden jól megy, akkor sikerül megcsinálni. Egyetlen váltás alatt sikerül. Ezt azért még a professzorom se hitte volna!
– Mit?
– Hogy leválasztok egyet.
– Mit?
– Egy generációt a másikról.
A nő tágra nyitott szemmel nézett a férfira. – Miről beszél?
– Ez a diplomamunkám. Be akartam bizonyítani, hogy tönkre lehet tenni egy társadalmat egyetlen váltás alatt.
– Mi az a váltás?
– Hát generáció. Maga biztos irodalom szakos.
– Igen. Kitalálta.
– Sejtettem. Van itt téma bőven, mi? Ezek elég jók irodalomban. Szóval tudom, hogy merész az állítás, és persze senki sem hitt nekem, de látja, hogy működik. Az a kölyök nem köszönt. És ez ma már a negyedik eset. Sikerülni fog.
– Hát manapság nem köszönnek a kölykök.
– Ez az! Zseni vagyok. Summa Cum Laude fogok végezni, az már tuti!
– Hát nem tudom. Az, hogy nem köszönnek… még nem a világvége – vont vállat a nő és szemét mereven az ajtóra szegezte. Nagyon várta, hogy megérkezzenek, de úgy tűnt, hogy két emelet között kilóméterekre nyúlt a távolság.
– Na, pont ezt mondta a professzorom is. De én ezt megcáfolom. Még egy váltás és bizonyítékaim is lesznek. Figyeljen! A nem köszönés csak egy jelenség. Önmagban semmit nem ér, de eközben nagyon fontos mutató is egyben. Mert ha egy gyerek nem köszön, akkor az azt jelenti, hogy a szülő sem köszön. Tudja, minden gyerek úgy viselkedik, ahogy azt megtanították neki. Márpedig a szülők tanítanak, mivel ők érkeztek előbb. Ez egyszerű, nem?
A nő bólintott. Már nem akart beszélgetni, de nem tudod nem odafigyelni a férfira, aki egyre izgatottabban magyarázott mellette. A lift eközben végleg kisiklott az idő liftaknájából.
– Az tehát, hogy a gyerek nem köszön a felnőtteknek, a felnőttek hibája. Egyszerűen nem tanították meg a gyerekeknek. És ez így remek. És itt jön be az én elméletem. Azt állítottam, és ezzel aztán tényleg kivertem a biztosítékot a professzoromnál, hogy egyetlen generáció alatt kihalhat egy szokás. Sőt az a hipotézisem, hogy olyan szokás is kihalhat, ami miatt akár szét is eshet egy társadalom. Vagy ha nem esik szét, hát legalább elhülyül. Az a szétesés előszobája. És tessék, igazam lesz!
– Mert nem köszönnek? De hát majd a következő generáció köszön…
– Nem. Dehogy. Ez a lényeg. Maga tényleg irodalmár. Vegyünk egy átlagos felnőttet. Ő régen, amikor még gyerek volt, köszönt a felnőtteknek. Így tanította meg az apja, az anyja, a tanárai. Felálltak az osztályban, ha megjelent a tanár. Hangosan köszöntek, ha beszálltak egy liftbe. Ilyesmi. De aztán ezek a gyerekek felnőttek és már nem köszöntek minden felnőttnek. Sőt, egyenesen utálni kezdték egymást. És ki a fene köszön valakinek, akit utál? Meg kell mondjam, hogy itt dolgoztam a legtöbbet. Mert a valódi feladat, hogy elfeledtessük a felnőttekkel azt, amit megtanultak gyerekként. Tudja milyen nehéz elidegeníteni az embereket?
– Nem.
– Hát nagyon. Vért izzad az ember. Viszont lehetséges. Nekem ment. Több fronton kell támadni. A legfontosabb, hogy gyűlöljék egymást. És itt jön a politika. Nem tudja elképzelni, hogy a politikával milyen hatékonyan lehet meggyűlöltetni egymást az emberekkel.
– Tényleg nem.
– Hát nagyon. Tudja, itt a bizalomról van szó. Ez a lényeg. Mert nem kell más, minthogy ne bízzanak egymásban. Ígérgetni kell, de nem szabad megadni semmit. Kiváló eredményeket hozhat. Én itt dolgoztam a legtöbbet. Az ember minél többet vár és minél kevesebbet kap, annál elkeseredettebb lesz, és minél elkeseredettebb, annál jobban utál másokat. Aztán kivételezni kell egyesekkel, és másokat taposni. Az is remek gyűlöletet szül. Bármilyen eszköz megfelel, a cél az, hogy egyre kevesebb emberben bízzanak meg. Higgye el, asszonyom, ez néhány év alatt sikerül. Masszív munka van benne, de az meghozza a gyümölcsét. Ugyanis lesz egy pont, amikor az egymásnak köszönni már nem akaró emberek szaporodni kezdenek. Jön a váltás. És tudja mi lesz? Hát ez olyan gyönyörű, hogy a professzorom intellektuálisan el fog alélni. Az lesz, hogy az így megszületett gyerekek már nem fognak köszönni senkinek. Miért? Mert apa és anya sem köszön. Miért? Mert gyűlölik egymást, mert félnek egymástól, mert irigyek egymásra, mert féltékenyek egymásra. Gyönyörű. Először a szakdogámban azt tűztem ki célul, hogy egy generáció váltás alatt tönkre teszem az egész társadalmat, de nem vagyok telhetetlen. Elég, ha rohad. Ilyen erős változásért már jár nekem az Intéző diploma.
– De attól, hogy nem köszönnek…
– Látom, figyel, irodalmár létére. Mint már mondtam a nem köszönés csak egy jelenség. De mit jelent? Ó, ez csodás. Azt jelenti, hogy a gyerekek szülei nem tisztelik azokat, akik körülöttük élnek. Talán pár embert igen, de a többségét nem. Sőt gyűlölik őket. Félnek tőlük, undorodnak tőlük, nem hisznek senkinek. Ki a fene köszön valakinek, akit alig bír elviselni? Nyilván senki. De a szép nem ez, hanem az, hogy a gyerekükkel már nincs munka. Nem kell velük végig játszani ezt az egész bizalom, hazugság, gyűlölet, irigység színjátékot. Nem, dehogy. Azt már elvégzik a szülők. Egyenesen a papától, mamától tanulja. A gyerek már azért nem köszön, mert alapból semminek tart másokat, ahogy a szülei. Gyönyörű, nem? Egyetlen generáció alatt. Summa Cum Laude extra plus diploma lesz.
A nő nagyot nyelt. Szinte visszhangzott tőle a lift. Nem akart megszólalni, de nem tudott csendben maradni: – De ettől még a társadalom áll.
– Áll, de nem sokáig. Mert tudja, a tisztelet nem csak viselkedés. Ha az lenne, akkor nekem ugrana a diplomám. A tisztelet ugyanis ennél jóval több: az tisztelet az információ feldolgozásának egy módja. Nem érti, ugye? Bezzeg a szonettek, azok mennek, ugye tanárnéni? A lényeg, hogy minden információ. Minden az. A nevelés is információ. A tanulás is az. És egy gyerek olyanná válik, amilyen információt befogad és ahogyan befogadja azt. Maga szerint mennyi információt fogad be a felnőttektől egy olyan gyerek, aki még csak nem is köszön nekik? Szinte semmit. Akit nem tisztelünk, annak nem hiszünk. És itt jön a tézisem lényege: ha egy felnőtt generáció elfelejti tisztelni egymást, akkor a következő generáció már alapból nem tisztel senkit. És az az ifjú generáció, aki nem tisztel senkit, vagyis hülyének tartja a felnőtteket, az elenyésző információt fogad el tőlük, vagyis elhülyül. A diplomamunkám célja az volt, hogy nullára hülyítsem egy generáció alatt a társadalmat, de csak félsikert értem el. Mondjuk a félsiker is siker, csak nem teljes. Mindegy. A lényeg, hogy sikerült kitermelnem egy egészen buta, tompa, fogyasztásra tenyésztett generációt egyetlen váltás alatt. Persze vannak közöttük értelmesek, hogyne. De az arányok, kérem, az arányok számítanak. Azon gondolkodtam, hogy ráhúzok egy évet, és egyúttal megcsinálom a doktorim, mert ha várok, akkor kiderül, hogy ennek a generációnak milyenek lesznek a gyerekei. Reményem szerint analfabéta, antiszociális egyedek, akikből hiányzik az együttérzés, a lojalitás. Csak néhány lesz régimódi, de azokat majd bedarálja a tömeg. Ha ez sikerül, akkor szerintem még két váltás és az egésznek vége, én meg akadémikus leszek. Na?
A nő homlokán izzadságcsepp gördült le. Tudta, hogy kizökkent az időből. Tudta, hogy nem egy liftben áll, hanem valami pokoli álom, pokoli bugyra felé suhan éppen ezzel a lénnyel, akinek minden szava mérgez, mint valami sav.
– Na, szonett-kisasszony? Megkapom a diplomám? Azért az nem kis teljesítmény, ha megmutatom nekik, hogy lehet, igen lehet egyetlen generáció alatt tönkretenni egy társadalmat. És nem kell hozzá más, csak néhány fertőző gondolat és egy kis hiány bizalomból? Na, magácska adna diplomát?
– Miféle ember maga? – fordult felé a nő. Kiabált. Nem akart, de mégis kiabált.
– Ember? Miről beszél?
– Ember. Tudja: olyan kétlábú gondolkodó emlős, mint én, akivel együtt lakik ezen a bolygón.
– Maga ember?
– Mi?
– Hol vagyunk?
– Hát azt én is szeretném tudni. Merthogy ez a lift soha nem fog eljutni a büféig az biztos – fujtatott a nő bosszúsan. – És kérem, hagyja abba ezt a hülye színjátékot! Terhes vagyok, így is magas a vérnyomásom.
– Büféig? Ó basszus, rossz gombot nyomtam meg – sziszegte fogai között a férfi.
A lift mintha eszméletére tért volna végre megállt.
– Hát rosszat ám, a pokol a földszint alatt van, ez meg a magasföldszint. Már azt hittem, hogy soha nem jutunk fel.
– Bocsásson meg asszonyom, én azt hittem, hogy… máshol vagyok.
– De itt van – nevetett fel keserűen a nő. – És én is! És ne haragudjon meg érte, de remélem, hogy nem kapja meg azt a diplomát, a maga perverz kis egyetemén.
A liftajtó lassan csukódni kezdett.
– Elnézést, asszonyom, tényleg azt hittem, hogy… Bocsásson meg! Viszlát és…! – mondta a férfi, de a mondat végét már levágták a fémlamellák.
A nő megtörölte izzadt homlokát. – Hülye! – mondta félhangosan az orra alatt, és beállt a büfé sorába. A reggeli hányigerek már elmúltak, helyüket átvette az éhség. Csak a melegszendvics kivégzése után jutott eszébe, hogy ami igaz, az igaz, ő sem köszönt el a férfitól. De hát hogy köszönt volna el ennyi hülyeség után?

————
Kedves Olvasó!
Ha tetszenek az itt olvasott írások, kérlek, ajánld azt másoknak és kövesd. Sok levelet kapok olyanoktól, akik “véletlenül tévedtek” ide. Ti vagytok a terjesztő, ti vagytok a kiadó, ti vagytok, akiknek írok. Sokat számít, hogy hányan vagyunk. Köszönöm!

Támogatom: https://www.goood.hu/gyujtes-domda45svx
Patreon (havi támogatás): https://www.patreon.com/user?u=26337550

A Közösségi íróról/olvasóról bővebben: https://vargalorant.hu/kozossegi-iro/

Minden írás elérhető itt:
https://vargalorant.hu/naplorant/
https://facebook.com/naplorant/

Köszönöm azoknak, akik (támogatásukkal, megosztásaikkal) lehetővé teszik, hogy írhatok!