Köszönöm, hogy fogadott, hálás vagyok, hogy időt szán rám.

– Mielőtt elkezdjük, ön véletlenül nem terapeuta?

– Nem, szó sincs róla, a helyi lap tudósítója vagyok.

– Helyes. Torkig vagyok a terápiás fazonokkal. Fikarcnyit se törődnek azzal, hogy megismerjenek. Csakis azt akarják, hogy megváltoztassanak, a fejemre olvassák, hogy milyen komisz vagyok.

– Ne aggódjék, kérem. Az én munkám az, hogy olyan cikket írjak, amely korrekten mutatja be önt. Ennyi. Ön szerint mi a legfontosabb, amit tudnom kéne önről?

– Azért dolgozom, hogy megmondjam az embereknek, hogy meg fogom őket védeni, és meg is teszem.

– Hogyan?

– Azzal, hogy ráébresztem őket a veszélyre. Hogy vigyázzanak, és mindig a legrosszabbra számítsanak, és készüljenek fel. Arra nógatom őket, hogy védjék meg magukat, építsenek fedezékeket.

– A világ veszedelmes hely, ön pedig mindig és mindenkor erre figyelmezteti őket. Ez az ön legfontosabb feladata?

– Nos, bizonyos, hogy az egyik legfontosabb.

– És mik vannak még?

– A dolgok sűrítése. A választások és reakciók korlátozása.

– Ez miért fontos?

– Mert kordában tartja az embereket és a kultúrákat. Visszatartja őket a kockázattól vagy a túl sok tanulástól.

– Mondana többet is a választások és a reakciók korlátozásáról?

– Természetesen. A dolgom az, hogy a válaszreakciókat két lehetőségre szűkítsem. Harc vagy hátraarc. Küzdelem vagy menekülés. Csak ezek a választások azok, amiknek értelmük van a mai világban.

– És mi van akkor, ha az emberek nem hallgatnak önre?

– Sok más választási lehetőségük is van.

– S hogyan győzi meg az embereket, hogy az rossz lenne nekik?

– Könnyen. Éreztetem velük, hogy túl sok lehetőség zúdul a nyakukba, és nem képesek választani köztük. Megkönnyíti a dolgukat, hogy én csak kettőt kínálok.

– Ön szerint mire fontos még megtanítani az embereket?

– Hogy az élet nem tréfadolog. Túlságosan komoly és rettenetes ahhoz, hogy élvezni lehessen.

– Az életet úgy kell élni, ahogy a szarvas él a vadászidényben.

– Tökéletesen igaz. Fején találta a szöget. Mindenféle szörnyű dolog van, ami az emberekkel megeshet. A dolgom az hogy állandóan emlékeztessem erre őket, és elérjem, hogy mindig résen legyenek.

– Szóval, ön azt mondja az embereknek, hogy a világ a fenyegető veszedelmek, a lehetséges szerencsétlenségek színhelye.

– Ühüm. Meg kell hagyni, nagyon úgy fest a dolog.

– Mit akar ön, hogyan lássák az emberek önmagukat?

– Úgy, hogy képtelenek szemtől szembe megvívni velem. Tulajdonképpen arról győzöm meg őket, hogy ha egyáltalán éreznek engem, akkor valami baj van velük. Hogy mindent meg kell tenniük azért, hogy megszabaduljanak azoktól az érzésektől, amiket én nyújtok nekik.

– És hogyan tudnak öntől megszabadulni?

– Természetesen sehogy. Én osztom a lapokat. Van egy trükköm. Harc vagy hátraarc módszert alkalmazok. Olyan életre kényszerítem őket, amelyben menekülni és mindent kerülni kell. Ahelyett, hogy szembenéznének velem, menekülnek és rejtőznek. Meg tudom győzni az embereket: ha szembenéznek velem, meghalnak. Pedig épp az ellenkezője igaz, de nem hagyom, hogy erre rájöjjenek.”

[Pál Ferenc, közismert nevén: Pálferi]