Társ az, aki velem egy irányba tekint és nem sajnálja a kikerült utakat, melyekre miattam, az én szerelmem miatt nem lépett rá. Szelíd erőszakkal kirángat a jól bejáratott komfortzónámból, elém tár egy másik látásmódot, ami ugyanolyan szép, de másképpen nagyszerű, teret ad és meglátja bennem a csillogó kincset. Együtt emelkedünk, fejlődünk, kreatív energiáink szárnyalnak, vele úgy vagyok képes elköteleződni, hogy boldogan tudom összeegyeztetni saját magamat, céljaimat, és kapcsolatunk működtetését. Valamennyire még mindig rajtam a rózsaszín szemüveg, „szerelmes látásmóddal” figyelem őt, a kíváncsiság és a rajongás mellett kapcsolatunkban jelen van a kémia, a fizikai vonzalom, amitől forrni kezdenek a hormonok a szerelem vegykonyhájában.
Aki társ, az nem gondolja azt, hogy a házasságlevél egy papírfecni, ezért bármikor, egy mozdulattal lesatírozhatók róla a nevek. A társam hasonló hozzám, mert idővel megértjük, hogy az ellentétek vonzzák egymást, de képtelenek együtt tartósan boldogan élni. A szerelem nem elég, az igazán boldog párkapcsolatban élőknek valóban sok közös vonásuk van. Vele a világ alapvető fontosságú kérdéseiben egyetértünk, és azonosak az alapvető értékekről szóló elképzeléseink, nem kell kificamodott nézetei miatt kínos, kényszerkompromisszumot kötnöm. Ez nagyon fontos. Társ az, akivel összeillünk, és nem egyszerűen passzolunk egymáshoz, hanem egymás közelében nyugalmat, kiegyensúlyozottságot, biztonságot élünk meg, otthon vagyunk. Ez az otthonosság érzése, ami meghitt, őszinte kapcsolódás két ember között, ahol ő örömét leli az egyéniségemben, a küllememben, az élethez való hozzáállásomban. Akivel egymást felvidítjuk, egymás humorára érzékenyek vagyunk, vele a feszült légkör pillanatok alatt feloldható humorral, mert az együtt nevetés, egymás rezgéseinek átvétele elsimítja a konfliktusok élét. Az összeillés lényege az, hogy a szokásaink képesek egymásba olvadni, mindez megnyugtat, érzelmi biztonságot hoz. A kapcsolatunknak értelmet adunk, hagyományokat, ismétlődő szokásokat, egy megbonthatatlan szeretetburkot teremtünk, melyet óvunk, ami nem sérülhet, melyen nem támadhat rés.
Egy társ azt nyújtja nekem, amitől szeretve érzem magam, megérti az általam használt szeretetnyelvet, nem burkolózik tartós, fájó szótlanságba, nem büntet kommunikációmentes csendekkel, érzelmi befordulással. Megérzi, mikor van szükségem szeparációra, egy másmilyen csend pihentető periódusára, mert van olyan csend, amiben egyedül erősödünk, töltődünk, megpihenünk.
Társ az, akivel jó lehetek és aki velem jó lehet. Akivel nem lefelé húzzuk egymást, hanem emeljük. Velem egy irányba tekint és nem sajnálja a kikerült utakat, melyekre miattam, az én szerelmem miatt nem lépett rá, nem érzi úgy, hogy feladta életcéljait, beáldozta álmait. Együtt emelkedünk, fejlődünk, kreatív energiáink szárnyalnak, és úgy köteleződünk el, hogy boldogan, önfeladás nélkül tudjuk összeegyeztetni saját magunkat, céljainkat, és kapcsolatunk működtetését. A szerelem kezdetben valóban rózsaszín illúzió és gyomortájon repkedő pillangók. Aztán mi történik? Módosult tudatállapotban e csodavegyület hatása alatt állunk, minimum hat hónapig, de legfeljebb két éven keresztül. Az emberi szervezet ugyanis sajnos ennyit bír el a tartós eufóriából, a pozitív stresszből. De csak a kezdeti tomboló, eufórikus szimbiózis-szerelem időszak köszön el, hogy kapcsolatunk magasabb osztályba léphessen. Szerelmünk szinte észrevétlenül megszelídül, lecsendesül. A lányregényes ideák mennyire tévesek, miszerint a boldogan éltek, míg meg nem haltak után minden konfliktusmentes és szépen kiszámítható. Még csak ezután jön a java, közeledések, távolodások, mosolyszünetek, hatalmi harcok, ideiglenes elfordulások, nagy kibékülések, kirobbanó boldogság, majd újra diszharmónia, a jó és rossz körforgása, ezek mind a kapcsolatunkat lélegeztetik, a dinamikáját adják, ettől parázslik a szerelem akár egy életen át.
A szerelem tehát kezdetben rózsaszín illúzió, mégis számos párkapcsolati szakember támasztja alá azt a nézetet, hogy az igazán boldog párok sok év elteltével is valamilyen mértékben kitartanak a rózsaszín illúzió mellett. Mert aki szívből szeret, az mindig szebbnek, többnek, szeretetreméltóbbnak, jobbnak, nemesebbnek látja majd a társát, mint ami valójában, és ez így van rendjén, kár tagadni, vagy belemagyarázni bármi mást. A boldog párok olyan szintű erősségeket látnak egymásban, melyeket a környezetük nem vesz észre. A másik iránti pozitív attitűd, az, hogy hisznek egymásban, meglátják a rejtett értékeket egyfajta önbeteljesítő jóslatként kezd működni, és az idealizált társ elkezd eszerint is viselkedni.
Tehát ennek alapján mondhatjuk, hogy a „szerelmes látásmód”, a rózsaszín illúzió melletti kitartás lehet a párkapcsolati boldogság egyik kulcsa? A boldog párok valóban sokkal többet látnak egymásban, így tudnak fejlődni, egymást folyamatosan emelni. A felelősségünk azonban a másik szerelmes látásmódjának fenntartásában rejlik, vigyázzunk arra a kevéske rózsaszín illúzióra, ne tékozoljuk el. Úgy kellene élnünk, hogy a másik ne csalódjon, megmaradjon a tisztelete irányunkban. Ne kelljen ráébrednünk, hogy ő annyi csalást, hűtlenséget, hazugságot, jellemgyengeséget hozott a kapcsolatunkba, hogy már nem bírjuk el. Semmi illúzió, misztikum nem maradt már, akkor már nem a szeretet szemével tekintek rá, a varázslat odalett. Nincs már mit tisztelni benne, mert felelőtlen tékozlóként eljátszotta a bizalmat, eltékozolta a szerelmet.
Egy társ látja a hibáimat, de nem hagyja azokat egészen rám, nem keres holtomiglan mentséget a gyengeségeimre, botlásaimra. Nem a cinkosom, a bűntársam a gyengeségben, a passzivitásban, az ígéret megszegésben, a tétlenségben, hanem mindig sokkal feljebb, és sokkal messzebbre néz, mint ahogyan én szemlélem magam. Azt látja bennem, amilyen lehetnék, kimondva, vagy kimondatlanul üzeni, hogy változzak, mutassam többnek magam, mert több is vagyok. A társ az, akivel jó lehetek és aki mellettem, értem, miattam lesz jó.
kiralyeszter.com